1. Fejezet 3. Rész

1. Fejezet 3. Rész 

 Megtudhatjuk Laura képességeit, illetve Pete titkára is fény derül. Belefutunk a prológus történéseibe.

Álmosan felültem az ágyamban. Hét óra két perc. Mivel az ágyam melletti matracon Oliviának hűlt helyét láttam, kikászálódtam az ágyból, és Petra szobája felé indultam, akinek szintén csak az üres ágyát vettem észre magam előtt.Furcsállva ezt a helyzetet, kissé sietős tempóban megérkeztem a földszintre,és a konyha felé vettem az irányt, az asztalon semmit nem talátam, a hűtő ajtaján sem volt semmi. Gondolok itt valami cetlire, vagy papírra, amire esetleg rá írták volna, hova a fenébe tűntek. Kezdtem ideges lenni, az előérzeteim pedig egyre erősebben kezdek motoszkálni a fejemben. Idegesen bevettem pár pirulát azok közül, amelyeket Dr.Probins írt fel nekem, majd felöltöztem, és reggeli nélkül a doktorom rendelője felé vettem az irányt. Nem sokkal később már a váróterem egyik kénylemes vörös foteljében ültem, pont a rendelővel szemben. Éppen volt nála egy kezeltje, adta át az információt a titkárnő, Zoe, így türelmesen vártam a soromra.Nem is kellett olyan hosszú ideig lekötnöm magam, hiszen pár perc múlva nyílt is az ajtó, és egy ismerős arc bukkant fel velem szemben.

- Szia! - köszönt rám a helyzethez képest vidáman a tegnap este megismert basszus gitáros, Pete.

- Szia! - mosolyogtam vissza. - Hát Te? - érdeklődtem kíváncsian. Nem is tudtam elképzelni, mit keres Ő itt, egy magán pszihiáternél.

- Ó, csak vizsgálat. - felete zavartan. - Te is?

- Valami olyasmi. - nevettem fel.

- Hát, akkor ma este találkozunk. - mondta, majd kedvesen elköszönt.

 Beléptem a váróterem ajtaján, ahol  Probins Úr az asztala mögött Pete iratait szedegette össze.

- Megnézhetem azokat? - mutattam az össze rendezgetett papírokra.

- Sajnálom Laura, ez nem rád tartozik. - mosolygott rám szerényen.

-  De ismerem, rám is tartozik! - füllentettem egy aprót.

- Attól hogy még találkoztatok egy koncert után, a helyedben nem jelenteném ki ezt olyan biztosan. - nézett a szemembe.

Teljesen ledöbbentem. A doki nem úgy nézett ki, mint aki tegnap szétcsapta volna magát egy rock koncerten, szerintem nem is ismeri a másik három srácot.

- Doki, maga ezt honnan tudja? - nevettem kissé idegesen.

- Elősször is Dr. Probins, tudod hogy nem szeretem a Doki megnevezést. - szólt rám szigorúan.

- Nem halottam a választ. - Kezdtem egyre kíváncsibb, és dühösöbb lenni.

- Mesélt rólad. - bökte ki a választ a velem szemben ülő férfi.

- Mi? Komolyan? Miket? Mit? - kérdezősködtem rögtön.

- Most azért jöttél, hogy ki kérdezz egy másik páciensemről? - vont kérdőre.

- Nem, bocsánat. - mondtam.

- Szóval? Milyenek a gyógyszerek? Észre vettél valamilyen pozitív hatást?

- Egyáltalán nem. A megérzéseim erősödtek. - válaszoltam panaszosan.

- Hm. - gondolkozott el egy pontra nézve Dr. Probins. - Azthiszem felírok néhány erősebb gyógyszert. - Majd megfordult, és a gyógyszeres szekrényébe matatott.

Kapva az alkalmon gyorsan az asztalhoz léptem, és elolvastam Pete papírjait.

"Pete Wentz, 35 éves, drofüggő, paranoiás, és több, más súlyos fóbiával küzdő páciens..." 

Gyorsan visszatettem a lapot, mielőtt a Doki bármit is láthatott volna. Visszafordult hozzám, és letett elém két gyógyszerrel teli dobozt. Elmondta mikor és mihez kellenek, de rá sem tudtam figyelni. Elterelték a gondolataimat a frissen megtudott információk. Pete tényleg ennyire nagy bajban lenne? Vagy csak hülyeség az egész? Ki sem néztem volna belőle, hogy valaha is nyúlt volna drogokhoz. Egy kedves életvidám srácot néztem ki belőle.

- Ennyi lenne. - fejezte be mondandójának végére érve.

- Köszönöm szépen, Dr. Probins. - Felkaptam a táskám, és elindultam haza.

Be érve a házba Petra azonnal felugrott.

- Hát Te meg hol a francba voltál? - Itt kerestelek! Nem igaz, hogy egy rohadt sms-t nem tudsz hagyni nekem! - ordibálta le a fejem.

- Petra, állj már le! - Nem én voltam az, aki már reggel hétkor itt sem volt, és Te voltál az, aki nem hagyott egy rohadt sms-t, szóval fejezd be most azonnal! - kiabáltam rá, majd felcibáltam a táskám magammal együtt az emeletre, és bevágtam magam mögött az ajtót.

A nap további részében Pete élete után kutakodtam, ami elég szánalmas, és gyerekes lehetett tőlem, hiszen nincs semmi közünk egymáshoz. Bár azért kíváncsi lettem volna, mit mondott rólam a Dokinak. Petrával egy szót sem váltottam, majd ahogy hallottam, este nyolc kilenc körül elhagyta a házat. Megvallva kicsikét örültem, így egyedül lehettem néhány órára, amire már igazán szükségem volt. 

Éjfélkor még mindig hol a telefonomat, hol pedig a laptopomat nyomkodtam, majd érkezett egy telefonhívás. Furcsállva a számomra ismeretlen számot, felvettem.

- Haló? - szóltam bele bátortalanul.

- Nem láttalak a nézők között. - szólt bele szomorúan...Pete.

- Mert nem voltam ott. - válaszoltam.

- Vicces vagy. Ja, nem. - röhögött. - Miért nem jöttél?

- Nem sok kedvem volt elmenni bulizni, ne haragudj.

- Esetleg máshova sem lenne?

- Ezt most vegyem egy meghívásnak? - nevettem.

- Ahogy akarod. - vigyorgott Ő is. 

- Figyelj, itt ülök egyedül egy nagy házban, 17 évesen, összvesztem a legjobb barátnőmmel...miért is ne?

Nevetett. 

- Akkor legyen mondjuk a Greeson Street?

- Tökéletes. - mondtam, majd leraktuk a telefont.

Nem is gondoltam mire készülök. Már óra szerint hétfő van, és én éppen egy találkára készülök egy nekem alig ismert sráccal. Fura hogy egy ilyen dologba belementem, de hát miért is ne.

Fevettem egy fekete farmert egy kék pólót, és egy szürke nike cipőt, majd elindultam a megbeszélt helyre. Hamar meg is érkeztem, majd leültem egy padra, de nem sokáig kellett várakoznom, Ő is gyorsan meg érkezett. Köszöntünk egymásnak, majd rögtön belekezdtünk a beszélgetésbe. Pete egyre furábban, és furábban viselkedett. Olyan intim, ciki, vagy megalázó dolgokat árult el magáról, amit normális ember nem tenne meg. Aztán beugrott.

- Pete, ugye Te nem szívtál semmit? - kérdeztem, bár már tudtam a választ, ahogyan rám nézett. Szeme fáradt, vörös, és lomha volt.

- Miért, talán félsz? - röhögött kajánul.

- Hát, Te teljesen hülye vagy. - majd azzal a lendülettel, ahogy ezt kimondtam, pofon vágtam.

Mintha abban a pillanatban ki józanodott volna, szemébe újra visszatért az éberség, arcán megbánás látszott.

Hátat fordítottam, és futásnak eredtem.

- Laura, kérek várj meg! - ordított utánnam, és hallottam ahogy nyomomba ered. 

Kis idő múlva megálltam egy zebra előtt.
"Szabad jelzést kaptak, átkelhetnek a Greeson Street felől a Bries Park felé..." Újból a futáshoz kellett folyamodnom, már hallottam a mögöttem kocogó Pete hangját.

Hajnali fél három volt, és én Los Angeles utcáin igyekeztem elbújni Pete Wentz elől. Pár nappal ezelőtt, ha valaki ezt mondta volna nekem, ezeket a történéseket, egyenesen az arcába röhögtem volna, pláne, hogy akkor még azt se tudtam mi az a Fall Out Boy. Befutottam a házunk utcájába, és már is a házunkban találtam magam. Felmentem az emeletre, és éppen lefekvéshez készültem, amikor veszekedés hangjai hallatszottak fel. Kicsit később lementem, majd szerencsére csak Petra volt az, akivel pár szót váltva el is köszöntünk egymástól. Már csak pár óra, és újra koptathatjuk az iskolapadot.